Közzétéve:

Láthatatlan kiállítás

Gyerekkorában a legtöbb ember valószínűleg kipróbálta, hogy milyen lehet csukott szemmel közlekedni vagy megtalálni magunk körül a dolgainkat. Vicces és érdekes móka úgy menni a biztonságosnak vélt úton, hogy közben még számoljuk is, hány lépést tudunk megtenni. Én anno közel 50 lépésig jutottam egy olyan területen, ahol tudtam, hogy senki nincs az utamban. A vége felé azonban egyre kisebbeket léptem, óvatosan tettem egyik lábam a másik után, szinte tapogatóztam velük, hogy biztonságban tudjam magam abban a pillanatban. Megvolt mindennek a játéknak az a varázsa, hogy amikor már forgott körülöttem a világ és teljesen elbizonytalanodtam az irányt illetően, egyszerűen kinyitottam a szemem és máris minden a megszokott rendjén volt.

Budapesten van egy „kiállítás” amely ugyanezt a játékot adja vissza nekünk felnőtteknek és a gyerekeknek egyaránt. Talán a kiállítás szó nem is helyes ebben az értelemben, hanem a felfedezés sokkal inkább visszatükrözi a lényegét: felfedezni a vakok világát.

Ezen a túrán koromsötét van. Nem kell becsuknod a szemed, mégsem látsz semmit. Még az elején valahol hiszünk benne, hogy pár perc után hozzászokik a szemünk ehhez a feketeséghez és körvonalakat ki tudunk majd venni, de hiába a meresztgetés, a többi érzékszervnek kell átvennie az irányítást. Az ember támasztja a falakat, mert ott biztonságban érzi magát, de amikor távolodni kell és nincs mit megfogni, máris bizonytalannak és elveszettnek érezzük magunkat. Ezen a túrán tapogatva felfedezhetünk fel olyan hétköznapi tárgyakat, amelyek mindig előttünk vannak, de többnyire csak megfogjuk és használjuk azokat. Más értelmet kap egy kályha, ha megpróbáljuk elképzelni, hogy látás nélkül kellene benne tüzet gyújtanunk és egy hétköznapi mosogatás sem tűnik egyszerűnek látás nélkül. Amikor pedig egy szobrot kell tapogatva felfedezni, bebizonyosodik, hogy a szemünk nélkül mennyire nem tudjuk elképzelni a világot. Időnként úgy vonulunk egymás után, hogy óvatosan az előttünk lévőhöz érintjük az ujjunkat, bízva benne, hogy nem tévesztjük el az irányt. Érdekes, hogy amikor tudjuk, hogy egy küszöböt kell majd átlépni, a többség jó nagyot lép, mintha egy lépcsőre lépne fel, mert nem látjuk az akadályt.

Az alatt az egy óra alatt, amíg a sötétben vagyunk, érdekes módon megszűnnek az előítéletek. Nem látjuk a másik embert, csak a hangok, a tapintás és illatok alapján tudunk tájékozódni. Nem számít, hogy a másik hogy néz ki és honnan jött, itt ugyanolyan elveszettek vagyunk. A saját világunkban szigorúan betartjuk az intim szférát, és ha valaki azon belül kerül, máris feszélyezve érezzük magunkat. Itt az sem okoz problémát, ha az előttünk haladó ismeretlenhez véletlenül hozzáérünk, mert mindenki ugyanolyan bizonytalan.

A tárlat utolsó színterén – a bárban – lehetőség van látás nélkül meginni egy italt, melyet a koromsötétben a kísérőnk gond nélkül szervíroz, és érdekes módon az ízlelőbimbók másként érzékelik így az ízeket, mint amikor csak megszokásból megiszunk vagy bekapunk valamit. Itt van egy kis idő a beszélgetésre a hozzánk rendelt vezetővel, akitől sok hasznos és érdekes dolgot megtudhatunk a nem látók világából. 

Aki születésétől kezdve vak, az nem tudja, hogy milyenek a tárgyak, az épületek, a villamos vagy a Duna. Nem tudja elképzelni a színeket sem. Érdekes, hogy a vezetőnk az elején egy rövid bemutatkozást és nevet kért tőlünk és azonnal megjegyezte, hogyan szólítson minket. Mindig tudta, hogy ki van lemaradva és azt is érzékelte, hogy merre vagyunk. Magabiztosan mozgott a helyiségekben és mindenkinek segített a tájékozódásban és a felmerülő félelmek leküzdésében. Olyan – számunkra jelentéktelen – dolgokból képes levonni biztos következtetéseket, hogy melyik kezünkön hordjuk az óránkat, mennyi bizsut viselünk, milyen erősen fújjuk be magunkat parfümmel és a legfontosabb talán, hogy hogyan beszélünk. A tárlaton levő vezetők humorosak, segítőkészek, nagy empátiával rendelkeznek, de talán a legfontosabb, hogy leckét kapunk abból, hogyan kell „emberinek” lenni.

Lehetőség van egy beszélgetéssel és szórakozással egybekötött vacsorát is elfogyasztani, amikor még több érzékszervünk fedezi fel, hogy a megszokott ízek, rituálék és beidegződések mélyebben is átélhetők.

Maga a kiállítás egy újszerű élmény. Egy olyan felfedezés, ami ritkán adatik meg nekünk. A lényeg azonban a fénybe érkezés után jön elő. Látjuk a saját világunkat, ami eddig teljesen természetes volt számunkra és természetesnek vettünk minden körülöttünk lévő tárgyat. Egy kis ideig elgondolkodunk a dolgokon és rácsodálkozunk, hogy milyen szépek is a színek. ….és látjuk a kísérőnket, aki a sötétben magabiztos és segítőkész volt, itt azonban számára nem ért véget a túra. Ő a mi benti szemünkkel és a saját kifinomult érzékeivel látja ezt a világot is. Ez után az élmény után nem az a kérdés, hogy milyen lenne, ha egyszer csak kihúnyna a fény és nem látnánk, mert ezt nem tudjuk és nem is akarjuk elképzelni. Sokkal inkább az, hogy hogyan élnek és boldogulnak körülöttünk azok, akiknek nem adatott meg, hogy lássák a színeket, a fényeket, az embereket, a természetet és miként lehetünk a segítségükre tolakodás nélkül.

A kiállítás honlapja a következő linken érhető el: www.lathatatlan.hu

Feleki János