Közzétéve:

Mosolyszünet

Ma egész nap vezetnem kellett a városban és többször is csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik körülöttem. Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok vele, de sokszor egyszerűen elképesztő, ahogy viselkedünk egymással, ahogy közlekedünk az utakon és minden lelkiismeret-furdalás nélkül képesek vagyunk semmibe venni a másik embert, egyből a legrosszabbat gondolva róla.

Amikor megkaptam a jogosítványom közel húsz évvel ezelőtt, még nagyon szerettem vezetni. Azokban az időkben is voltak forgalmi dugók és akkor is sokan vállaltak másodállást, hogy biztosítani tudják a szükséges anyagiakat a családjuk és maguk számára. Valószínűleg ugyanazokkal a hétköznapi problémákkal kellett szembenézniük az embereknek, mint napjainkban. Mégis, ahogy az évek telnek, magamon érzem, hogy egyre nehezebb türelmesnek lenni.
Autóban ülve zavar, hogy sokan nem használnak irányjelzőt egy-egy sávváltásnál vagy kanyarodásnál. Bosszant, hogy amikor sávot váltanék, azt látom, hogy az illető még jobban megnyomja a gázt, nehogy bemenjek elé, mert ezzel bizony 15 méterrel később ér a céljához. De persze az is nyomot hagy a lelki világomban, amikor az előttem levő úgy gondolja, hogy akkor és ott vezetés közben telefonálnia kell és – az óvatosságot persze szem előtt tartva – a belső sávban negyvenesre veszi a tempót a 70-est jelző táblánál. Az okkal vagy ok nélkül szóló dudálásokat persze nem is érdemes megemlíteni.

A gyalogosokkal és kerékpárosokkal sem jobb a helyzet, mert bár egyre többen állunk meg a zebránál, hogy udvariasan elengedjük az átkelni szándékozókat, azért tudjuk, hogy piros és zöld jelzés ide vagy oda, sokszor csak a szerencsén vagy a reflexeinken múlik, hogy a gyakran füldugóval közlekedő embereknek nem esik bajuk.
Persze itt és most nem a közlekedésről akartam írni, hanem rólunk. Sok idegen helyen jártam már és mindig mindenhol hiányzott valami. Valami itthoni. Viszont majd’ minden utazásom valódi értéke itthon, a hazaérkezést követően mutatkozott meg, amikor éles kontrasztként szembesültem a közönnyel, a másikon való átgázolással és lekezeléssel, a mosolytalansággal és udvariatlansággal.

Története mindenkinek van és valószínűleg saját szemszögből nézve a dolgokat igazunk is van. A probléma talán az előítéletekben, no meg abban van, hogy mindig és mindenhol igyekszünk erősnek, fölényesnek mutatkozni.

Egy kedves ismerősöm beszélt nemrégiben arról, hogy mivel elég stresszes amúgy is az élete, eldöntötte, hogy az egyszerű hétköznapi problémákat nem engedi eluralkodni magán. Azt vallja, hogy az élettől azt kapja vissza, amit magából ad ki érzelmekben, tettekben és viselkedésben. Nem húzza fel magát, amikor nem köszönik meg vezetés közben az udvarias gesztusait, nem veszi annyira komolyan az életet, hanem csak éli azt a maga módján. Tudja, hogy ha rohanna, akkor sem nyerne pár percnél többet, viszont amit veszítene: még idegesebb lenne, egy-egy megbeszélésre úgy érkezne, hogy ezerrel dobog a szíve és azt végképp szeretné elkerülni, hogy az ingén izzadságfoltok jelenjenek meg. Pozitívan áll az emberekhez és sokszor tapasztaltam már, hogy a letargikus vásárlók is úgy távoznak az üzletéből, hogy mosolyog a szemük. Többnyire jó emberismerő és megérzi, hogy kinek, mit és hogyan mondhat. Visszahozza a személyes törődést a kapcsolatokba. Amióta pozitívan áll az élethez, azóta azt látom, hogy Ő maga is kivirult. Jól mennek a dolgai és a sok kellemes visszajelzés boldogabbá is tette. Azt is mondhatnám, hogy megállt felette az idő.

Az ’életfilozófiája’ azért is találó, mert az emberi kapcsolatok állandó kölcsönhatásban állnak. Bármelyik pillanatban felbosszanthat valami vagy valaki és rontja el a kedvünket, amit aztán a legtöbb esetben azonnal másra hárítunk. És ettől a ponttól kezdve a napunk el is van rontva, mert jó ideig eltarthat, amíg elfelejtjük az incidenst és megnyugszunk. Ha ezen a ponton sikerül megállnunk, hogy a dühünket másra vetítsük ki és inkább úgy fogjuk fel az egészet, hogy az illetőnek magával vannak gondjai, vagy egyszerűen csak hülye, akkor a bosszantó érzés is nagyon hamar megszűnik, és nem indul el a láncreakció.
Persze felmerül a ’Miért én engedjek?’ kérdés, de ha mindenki csak eddig jut el és a ’Csak azért se engedek’ működne, akkor valószínűleg úton-útfélen tömegverekedések lennének.

Amit végül is mondani akartam az annyi, hogy ha mi magunk pozitívan állunk másokhoz, akkor ugyanúgy elindulhat egy hasonló folyamat másokban is. Adjunk lehetőséget egymásnak, hogy jobban, emberibb módon töltsük el napjainkat.
Pár évvel ezelőtt, amikor egyedül sétáltam a nagykörúton kirakatokat nézegetve, láttam, hogy az emberek úgy közlekednek az utcán, mint ahogy a metróban szoktak ülni: magukba zárkózva és üres tekintettel. Eszembe jutott egy régi pszichológus ismerősöm tesztje, amikor csak úgy elkezdett mosolyogni az emberekre egymagában. Gondoltam ezt én is kipróbálom. Az első pillanatban ugyan kicsit erőltetettnek éreztem az arcomra ragasztott mosolyt, amikor ránéztem a szembe jövőkre, de alig fél perccel később már tiszta szívből, belülről jött a nevetés. Nyilván azt hitték, hogy dilis vagyok, ezért kezdtek el egyesek visszamosolyogni, mások pedig hüledező arckifejezéssel meredni rám, de ez meg bennem indított el egy folyamatot és akkor már a helyzet komikuma adta, hogy nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Persze folyamatosan újabb emberek jöttek velem szembe és azokon is láttam, hogy valamilyen reakciót kiváltott a látványom belőlük, ami ugyanígy visszahatott. Egy kis idő után azonban felülkerekedett a józan énem és gyorsan behúzódtam egy kapualjba, hogy eltűntessem a mosolyráncokat a szemeim és szám környékéről. De a délutánom jó hangulatban telt a későbbiekben is.

Feleki János